7. rész

 A kötél égetni kezdi a bőrömet. Most még nem halhatok meg! Túl sok mindent kell még elintéznem. Bár, hülye vagyok, hogy pont most kezdek el ezen gondolkodni. Fogaimat összeszorítom az éles fájdalomra, ami a hátamban kezd érződni. Ha Niall mögöttem van, a szárnyaim pedig kibukkannak hirtelen, akkor a falhoz fog csapódni ezt garantálom. Bár nem jönne olyan rosszul, amikor már majdnem lefejeznek.

Egy hatalmas ordítással nagyra nőtt szárnyaim kibukkannak, agyaraim előjönnek, szemem áthat mindenen. Ahogy megjósoltam, a szőkeség a falhoz csapódott. Hátra pillantottam, szárnyaim közül néztem rá az áldozatomra. Arca riadt, homlokán izzadságcseppek csordogálnak le. Bár tudná, hogy milyen tervem van vele. Vagy kitalálta, vagy nem. Ez már csak rajta áll, de az biztos, hogy az én javamra fog szolgálni. Egy ugrás és szárnyaimnak köszönhetően már előtte állok.

- Nos, mit kezdjek veled? Öljelek meg?Azt hittem, hogy jobb ötleted lesz arra, hogy hogyan is  végezz velem, nem gondolod?- féloldalasan mosolyogtam rá, előre tudom,hogy ki lesz a nyertes és ki lesz a vesztes.

- Már megint a szörnyeteg beszél belőled, nem leszel olyan erős, hogy az igazi éneddel állj velem szembe. Nem  tudnál megküzdeni velem- hergelni próbálna, csak kár, hogy nem igazán sikerül neki.

-Te nem is bérgyilkos vagy, hanem egy vadász. Aki a természetfelettieket vadássza le. Ezért ölted meg a családom, hogy közelebb férkőzhess hozzám. Hány természetfelettit sikerült megölnöd? Ja és ez Démon, nem szörnyeteg, fogd fel. Ha te most próbálsz mérgesíteni,csak közlöm veled, hogy aki mérges lesz az nem én vagyok- kacsintottam rá- Van egy sokkal jobb ötletem, mint, hogy megöljelek drága.

- Mit akarsz? Megkínzol? Ennyi telne tőled, egy féldémontól?

- Nem- számat már füle mögött tartom és így beszélek hozzá- sokkal jobb ötletem van- kuncogok fülébe. Előrébb lépek, lejjebb hajtom fejemet, majd ráharapok a kulcscsontjára. Belé eresztem a mérget, majd elkapom onnan a fejemet.

- Mit tettél velem? - kérdi a nyakához kapva, majd szisszent egyet.

- Csak átváltoztattalak- mosolygok rá, majd pedig ott hagyom a nappaliban.

Mikor megfordulok ha lehetséges ilyet mondanom, a vér is kifut az arcomból. A lépcsőről Zayn kivételével mindeni végignézte az én kis akciómat. Ebből kettőnek értetlen feje azt sugallja, hogy elvárnának egy magyarázatot, hogy ez mi is volt valójában. Őszintén? Talán már magam sem tudom, hogy most hova süllyedtem ezzel a tettemmel. Nem az emberi énem szólt belőlem, gondolkodom kellett volna, mielőtt megteszem. Halkan kiengedem a számon a levegőt, szemeimet egy pillanatra lehunyom, majd ránézek a többiekre. Még mindig nem tudom a két barna nevét, akiknek riadtságot vélek felfedezni a szemükben, gyorsan verő szívük pedig csak rátesz egy lapáttal erre az egészre. Ilyenkor nagyon idegesítő tud lenni, bár próbálok nem koncentrálni rá, de nem nagyon sikerül- Fiúk, elmagyarázok mindent, ha megengeditek, bár nekem is lenne majd pár kérdezni valóm- mondatom másik felében Liamre néztem, aki fintorra húzta a száját, majd bólintott egyet,miszerint neki megfelel az ajánlat- Először kezdem én, magamtól nem mondok semmit, hisz nem tudom,hogy mire lennétek kíváncsiak, ezért várom a kérdéseket, szidásokat vagy akármit amit szeretnétek nekem mondani. Hajrá!

- Mi vagy te?- hangzott el az első, félénk kérdés, amit más alig hallana, de nekem tisztán és érthetően csengett a fülemben. Elakadt lélegzettel nézek bele a kéken virító szemekbe, érdeklődés csillan meg benne, ami azért csak nem lehet olyan rossz jel. Bár ezeknek a fajtáknak is lehetnek különböző fokaik. Szerintem jelenleg ez a félő érdeklődés ami benne van.

- Nem fogsz megijedni ha kimondom?

- Szerinted ezek után már megijednénk akármitől is?- a kínos csend csak akkor kezdődött volna el,ha a göndörke nem válaszol eléggé flegmán a költői kérdésemre. Azért csak nem lehettem olyan rossz,

- De Sarah, ezt elbasztad- szólal meg mellettem Liam úgy, mintha a gondolataimban olvasna.

- He?- nézek rá olyan "miafasz" fejjel, majd ő rám mosolyog és a többiek felé bök, hogy jó lenne már kimondani az igazságot- Remélem tudod. hogy téged is beleviszlek, hogy ne csak rólam tudják meg az igazságot,hanem rólad is és a másik kettő fiúról- összeráncolt szemöldökkel méreget minket mindenki és próbálják értelmezni a kellemes csevejünket. Ja, nem mindig olyan társaságba illő a mi kis beszélgetésünk, főleg nem emberek előtt. Mármint igazi emberek előtt.

- Srácok, készüljetek fel, tényleg egy kicsit sokkoló lesz, még ha láttatok is mindent, gondolom tudjátok, hogy mi is van valójában, csak egyszerűen nem meritek magatoknak bevallani- Liam kijelentésére csak bólintottak egyet majd tekintetüket rám szegezték. A levegőt hosszasan fújtam ki, majd belekezdtem.

- Szóval, az a helyzet, hogy én, Liam és Zayn...- mikor már épp túlestem volna azon, hogy kimondom, hogy mik is vagyunk valójában elkezd csörögni a telefonom. Ennek is most kell megtörténnie, hát igazán örülök ennek az egésznek, de komolyan. - Haló?- szólalok be olyan semmilyen hangon a telefonba.

- Jó estét, Sarah Morgannal beszélek?- szólt bele egy erős férfi hang, talán valahonnan ismertem ezt a hangot de nem voltam benne biztos.

- Attól függ,hogy ki keresi.

- A rendőrségtől, megtaláltuk a húgát, beszélőképes, kérem, jöjjön azonnal a kórházba!- majd lecsapták a telefont. Kijelentésével egyszerűen sokkolt, a telefon a földre hullott, én pedig csak meredtem magam elé, és elgondolkodtam azon, hogy ezentúl mi a faszomat fogok csinálni.

- Hé, mi a baj?- ütögetett vállon Liam.

- A... a húgom. A húgom Liam!- kétségbeesett arccal néztem vissza rá, amikor tudatosult benne, hogy tulajdonképpen akkor én most mit is tettem Niall-el ez végett. A sok hülyeség alkotása sosem fog nálam befejeződni, ezt érzem.

- Hol van Sarah, mondj már valamit, kérlek!- idegesen szól hozzám végül, én is ideges lettem, ő is. Nem is csodálkozom.

- Muszáj bemennem érte, későbbre halasztjuk ezt a beszélgetést. Elmegyek  a húgomért, senki ne hagyja el a házat. Kérlek.- nézek rá a két idegennek már nem nevezhető fiúra, akik csak bólintottak egyet.

- Én veled megyek, jobb lesz így, hidd el- fogta meg alkaromat Liam, azt várva,hogy egyezzek bele. Csak rábólintottam az ajánlatára.

- Vezess légyszi, nem tudnék most odafigyelni.

- Oké, csak gyere, hisz kitudja, hogy valójában mi van a húgoddal- talán ő jobban aggódik a húgomért, mint én. De lehet csak én képzelem ezt. Követtem őt az autómig, a kulcsot odaadtam neki, kinyitotta a kocsit, majd mindketten behuppantunk az autóba. Annyira ráakartam jönni erre az egészre. De egyszerűen még semmi sem esett le, de érzem, hogy ez az egész elfog jutni az agyamig. Hisz, szerintem Niall már rég megölte volna a húgomat. De nem tette meg, és ennek valami oka lehet. Hisz ha nekem ez lenne a munkám, nem hagytam volna félbe. Meg persze jobban felkészültem volna, ha megakarnék ölni egy féldémont, és ez komoly dolog, hisz ennek akkor is van egy jelentősége. Niall démon akart volna lenni? De ez nem lehet, hisz ő egy vadász, megölt volna, ez teljesen hülyeség lenne. Habár ha azt nézzük, hogy tényleg az akart lenni, akkor eléggé ügyesen kihasználta a fejetlenségemet, de ezt akkor sem tudom elképzelni, ez teljességben képtelenség. De ha az ő szempontjából nézzük... Na jó, gondolkodjunk reálisan. Nos, nem ismerem Niall-t, nem tudom,hogy mik az ő szempontjai. Anyám megölése majdnem egy hónapja történt. Majd a nagymamám, Sandy eltűnt és most pedig előkerült. Sandy előkerült, nem tudom miért, de sokkal könnyebb életem lenne, ha nem jelenti be nekem senki, hogy ő előkerült. Tudom, ez úgy hangzik,mintha utálnám és azt akarnám,hogy meghaljon, de ez nem igaz. Nagyon fontos a számomra, de ott van ez az egész démonos dolog, ami ugye lent van, ez pedig a való élet. Nem tudom levinni őt, nem természetfeletti lény.

- Sarah, hahó, megérkeztünk- lengeti meg előttem Liam a kezét, amitől jóformán megugrok ijedtemben. Most nem a legalkalmasabb rám hozni a szívbajt, nem ajánlom senkinek sem. Ez olyan nagy irónia volt, hogy már röhögnöm kell tőle. Én és a szívbaj, na mindegy, legközelebb valami értelmesebbet gondolok ki az én kis okos fejemben. Kiszállok az autóból, majd szinte már becsapom az ajtaját, ami nem vall rám, és ezt Liam is észrevette. Kapucniját fejére húzta, amit először nem is értettem, hogy miért, majd később leesett, hogy éppen egy világsztárral sétálok be a kórházzal. Hát ez remek. Jut eszembe, nekünk még lenne pár megbeszéli valónk, és sajnos nem csak vele.  Közelebb húzott magához, majd halkan egy "nyugi-t" mondott, hátha attól valamilyen szinten majd megnyugszom. Ez most nem jött össze. Ugyanolyan ideges maradtam,mint eddig. Sőt, ahogyan egyre közelebb értünk az ajtóhoz, annál idegesebb lettem. Átléptük a küszöböt, és egy olyan helységbe érkeztünk, ahol rengeteg szív dobog normál vagy éppen heves gyorsaságban. Érzem az idegességet, a szomorúságot, a boldogságot és a fájdalmat, és még több száz érzelmet amit el lehet képzelni. Az idegeskedők csoportját erősítem jelenleg, kitudja,hogy mi fog még ezek után következni. Bár nem félek, hisz tudom,hogy a húgom él, de sem az állapotáról sem semmijéről nem tudok. Odaállok a recepciós elé, majd mikor meglát, pontosabban szerintem Liamet, felpattan, majd úgy áll, mintha már ezer éve várná a kérdéseinket vagy éppen a panaszainkat.

- Jó napot, miben segíthetek?- mosolyog ránk kedvesen a fiatalkorú nő.

- Sandy Morgan, hét éves, nem rég hívtak, hogy behozták, tudja, hogy hol találhatjuk meg esetleg?

- Természetesen a gyermekosztályon- mosolyog még mindig, de ahogy látom már kedve sincs ehhez az egészhez.

- Azért nekem is van egy határ, amíg bírja ezt a türelmem. Ne legyen már ennyire hülye és keresse ki szépen azon  a gépen,hogy melyik szobán található a húgom!- a végére már eléggé mérges voltam, de ennek tuti,hogy az idegesség az oka. Eddig nem tudtam elképzelni, hogy miért ekkora parasztok ezek az emberek. Semmi kedvesség nincs bennük. Na mert mintha bennem annyi lenne, mikor a másik énem meggyilkolna pár embert, de úgy lazán. A bűntudatot aztán még én érzem, hogy megöltem valakit, akit nem lennék képes sosem. Szép történet.

- Jó, nyugodjon le, máris megkeresem önnek, kérem még egyszer a nevét a lánynak!- mondja unottan, ami igazán felbasz. Akárki idegével játszhat, de az enyéimet ne feszegesse. Senki sem jönne ki belőle olyan jól.

- Sandy Morgan- mondom, miközben fintorra húzom a számat. Annyira rossz érzéseim vannak. Mintha már előre tudnám, hogy mi fog történni. Én leszek mindennek az oka, ezt már most tudom. Hisz már most is mindenért magamat hibáztatom. De talán most értelme is van ennek az egésznek, valamilyen szinten mégis csak az é hibám ez az egész, hogy nem voltam képes megkeresni a húgomat, majd felhívnak a kórházból, hogy megtalálták és beszélőképes.

- A gyermekosztályon második emelet, 126. szoba- néz rám a nővér, vagy recepciós, mindegy. Orromat felhúzva nézek rá, majd sietve indulok el az egyetlen élő családom felé.

- Gyorsabban, gyorsabban!- a folyosó végéről hallottam, ahogyan mindenki ezt kiabálja. Vajon mi történhetett? Jó, mondjuk mi történhet egy kórházban? Igaz, sok minden. De ezzel most nem is kéne foglalkoznom, sietek.

Már majdnem mellém értek az ággyal, amikor elkezdtem valami furcsát érezni. De nem tudtam rájönni, hogy mi ez. Majd mikor egyre közelebb kerültek az ággyal, valami megtört. Az ágyon a húgom feküdt, akit hatalmas sebességgel vitték el valahová.

- Kérem! A húgom az, hová viszik? Álljon már meg valaki az isten szerelmére!- kezdtem el kiabálni. Az egyik orvos eljött onnan, gondolom azért nélküle is boldogulnak valamennyire.

- A kislánynak belső vérzései vannak, meg kell állítanunk, hogy ez tovább fokozódjon. Várjon türelemmel, ha kérhetem- semleges hanggal közölte ezt az egészet, én csak bólintottam egyet, majd az orvost a műtőig követtem, ami előtt leültem. Liam mellettem foglalt helyet, csak egy kisebb pillantást vetettem rá. Biztatóan mosolygott rám, majd tenyerét kezemre helyezte és ujjával megnyugtatásképpen simogatta. Ezt a kedves gesztust egy mosollyal háláltam meg neki. Ez most komolyan jól esett. Akármennyire is haragudhatnék rá, nem tudok. Legfőképp a banda miatt, s igaz, valaki számára ez lenne a legnagyobb dolog az életében, nekem teljesen mindegy lett volna, hisz ugyanúgy tekintettem volna rá ezután is.

- Várjunk csak. MIAFASZOM?!- kiáltok fel végül, amikor rájövök, hogy a húgomnak még agyvérzése is lehet. Na jó, ez kurvára sok nekem már mára. Reggeltől csak a faszság történik, lassan öt  óra és csak egyetlen egyszer volt olyan, hogy nyugodtak voltak a perceim. Az is az autóban volt!

- Most mi a baj? - Liam kétségbeesett arcát látva valami történhet velem, vagy valami. Vagy már megbízni sem mer bennem ezek után. Szörnyű vagyok, Jézusom. Lesütöm szemeimet,majd várok pár másodpercet, hogy lenyugtassam magam. Hosszasan szívom be a levegőt, majd olyan lassan is fújom ki. Nem lehet semmi gáz. Remélem!

- Rájöttem, hogy a húgom akár meg is halhat, akármiben. Abban, hogy az orvosok szerencsétlenek, vagy éppen túl késő, esetleg valami más...

- Mi az a más?- a kérdésére ránézek, majd szemöldökömet felhúzom.

- Az a baj, hogy még én sem tudom- nézek rá,miközben fintorra húzom a számat. Ő pedig előre néz, mintha gondolkodna  valamin. Én pedig tekintetemet a cipőm orrára szegezem, miközben számat bévül rágcsálom, teljesen véresre, de jelenleg most annyira érdekel, mint Lucifer. Szép kis hasonlat volt, gratulálok Sarah.

- Figyelj, sajnálom, hogy eddig nem mondtam el ezt az egész bandás ügyet, tudom, hogy hülye voltam, meg minden, de valahogy jobban láttam, ha nem terhellek még ezzel is- szólalt hozzám Liam  a pár perc csendes nyugalmamat megszakítva. Nem is tudom elképzelni, hogy hányszor próbálta már nekem elmondani, csak sosem merte.

- Liam, elhiszem, hogy ez nehéz most meg minden, de tudhattad volna, hogy semmi sem fog ezzel megváltozni- a szokásos fintor most sem maradhatott el az arcomról, gondolom már mindenki hozzászokott, hogy gyakran használom ezt a mimikát. Olyan, mintha a kedvencem lenne, én pedig már észre sem veszem.

- Remélem megbocsájtasz nekem valamikor- mosolygott rám, bár tudtam, hogy ez nem az az igazi mosoly volt. Éreztem a szomorúságát, hogy fél attól, hogy esetleg nem bocsájtom meg neki, és ez egy kis mosolyt csal az arcomra.

- Meg sem haragudtam, szóval nincs miért aggódnod- viszonoztam a mosolyát, csak az én kis görbületem az arcomon most őszintébb volt, mint az előbbi.



Sziasztoooook :))
Először is irtóra sajnálom, hogy egy napot késtem a résszel, rengeteg dolgom volt, suli, zeneiskola, tanulás, stb:D 
De ma igyekeztem kirakni minél hamarabb, de így is csak este sikerült :/
De inkább nem is magyarázkodom tovább, hisz ez annyira nem is lényeges:D
Még mindig csodálatosak vagytok, hogy kommenteltek és feliratkoztok, annyira imádlak titeket!! <3 
Szóval, ha tetszett ez a rész is, tessék pipálni, feliratkozni és kommentelnii <3