2. rész

- Ki küldött? - mindent meg szeretnék tudni, nem fogom annyiban hagyni ezt az egészet. 

- Magamtól jöttem - hazudik, éles látásommal kiszúrom a szemében a félelmet és a reményt, hogy beveszem.

- Hazudsz! Ki küldött? – Már erősebben kérdezem meg tőle, hogy végre elmondja azt amit akarok tudni. 

- Oké.- mondja nyögve- A főnököm, William- Kijelentésére a feje melletti kapcsolóra rácsapok, hogy rám nézhessen, mivel tudom,hogy vörös szemeim ilyenkor a lencsén keresztül is vörösen izzanak.

- Most pedig tűnj el Niall, vagy csak rosszabb lesz minden- utolsó szavaimat egy kisebb fintorral jutalmaztam, nem lennék képes megölni, még őt sem. 

- Mi vagy te?- arcára kiül a félelem. Elhiszem, hogy nem mindennapi, hogy vörös, gyilkoló szemeket lát. 

- Csak tűnj el- parancsoltam rá véglegesen. 

- Még visszajövök- utolsó szavait már az ajtóból hallottam, kijelentésére egy széles mosolyt kapott az arcom. Ezt ő sem gondolhatta komolyan.

 Mikor feleszméltem már  autó búgást hallok, majd elhajtott. Telefonom csörgésére figyelek fel, megnézem a kijelzőt, majd nyomban felveszem. - Mami, mi történt? Minden rendben? 

- Nem, nincs rendben semmi és senki. Azonnal be kell jönnöd- hangján jól hallatszik, hogy a sírás szélén állt. Kulcsomat felkapom és rohanok az autómhoz, remélem nincs nagy baj, hiszen anyával nem történhet semmi... Csak nem lehet olyan agy a baj, nem tudnám elképzelni.

Pár percen belül meg is érkezem a kórházhoz. Egy nagyobb lendülettel pattanok ki az autóból, majd egy ugyan olyannal futok be a helységbe. Azonnal megpillantom a recepciót és szinte futólépésben közelítem meg. 

- Jó napot, Gabriella Morgan lánya vagyok, megkéselték. Meg tudhatnám,hogy melyik szobában kapott helyet?

- Egy pillanat,és máris mondom- mondja unott hangon ami még jobban felidegesít. – Második emelet, 125-ös szoba. 

- Köszönöm!- mondom és már futok is fel a lépcsőn. Messziről látom már, hogy mamám ül a zsebkendőjét szorongatva. 

- Itt vagyok, történt valami?- aggódó pillantást vetek szeretett nagyimra, s mikor kimondja a nem várt, egyetlen egy szavat akkor szinte lélegezni is elfelejtek.

- Meghalt- leheli. Halk hangja szipogással van dúsítva,és mikor felfogtam azt a szavat, amit hallottam erőtlenül rogyok le a székre. Könnyeim maguktól folynak.  

- Be kell mennem hozzá! Nem halhatott meg! Nem engedem, ő az én anyám, ő erős!- Zokogva kiabálom, amire többen is felfigyelnek, az orvos sietve  mellém jön és egy hatalmas tűt hoz a kezében. Nyugtatót szúr belém amitől egyre erőtlenebb leszek, visszadőlök a székre s lassan fekete köröket kezdek látni, egyre többet,majd minden elsötétül.
 Kellemetlen szag. Vakító fehér falak. Ez még a kórház. Szóval még azon a helyszínen vagyok ahol..

Már belegondolni is rossz, szemeim könnyel telnek meg,torkom kiszárad,  mintha már három napja nem ittam volna.

Oldalra nézve pillantok megy fájdalomcsillapítót és egy pohár vizet.A fájdalomcsillapítót mondjuk nem értem, hogy azt minek kell bevennem, nincs semmi bajom és amúgy is meggyógyulok.
 Lassan felülök,kezembe veszem a poharat és gyógyszert is, majd azért a biztonság kedvéért beveszem. A pohár víz vízesésként érkezik a kiszáradt torkomra amitől egy jóleső sóhajt hangoztatok. Gyűlölöm Niall-t. Teljes szívemből. Most mi lesz a húgommal? Hisz én sem lehetek vele sokat. Nem tudom. Túl sok a gond mostanában, Niall-el pedig ha még egyszer találkozom nem állok jót magamért, ezt megígérhetem mindenkinek. És anyának is,aki már a túlvilágon van és már fentről lesi mozdulatainkat, amit képtelen vagyok felfogni. Szerintem Sandy nem is tud róla,de el kell neki mondanom. Nem hagyhatom,hogy ne tudja meg. Neki is tudnia kell az igazságról. Hisz neki is az anyja volt,úgy mint nekem. Nagyon szeretem és szeretni is fogom örökre. Bízom benne,hogy egyszer a túlvilágon még találkozunk pár év múlva. Gondolatmeneteimet az orvos szakítja meg, mivel most érkezett be.

- Jónapot Miss Morgan. Hogy érzi magát?

- Mivel nem volt semmi bajom ezért teljesen jól. Mikor mehetek haza?-mondom monoton hangon, mivel nagyon unom ezt a helyet.

- Igen, mint mondja nincs semmi baja,ezért akár most azonnal haza is mehet. Mamája még tegnap hazament mivel egy teljes napot átaludt. 

- Oh,köszönöm,hogy szólt. 

- Ezt itt írja alá kérem és mehet is- mosolyog rám kedvesen. Unottan aláírom a papírokat és elhagyom a kórházat. Autómat ugyanazon a helyen találom ahol tegnap, mindjárt be is szállok kocsimba és mamámhoz hajtok. Amikor odaértem nála volt Sandy is,éppen ideje volt neki is elmondani. 

- Sandy,figyelj,mondanunk kell valamit,de kérlek ülj le. 

- Mi az? Megijesztesz!

- Anya… öhm.. Anya meghalt- mondom ki halkan,s amint kimondtam arcomat sós könnycseppek szántják végig. Elég volt kimondani. Életemben nem sírtam ennyit. Mindig az erős lányt mutattam,és most megtörtem. Mamám szervezi a temetést.
 Nekem pedig le kell mennem. Le, a valódi életembe. 

***

Egy erdőbe sétáltam be,innen fogok átjutni a túlvilágra. Egy kellemesebb helyre,ahol mindig nyugodt vagyok és mindig tudok gondolkodni,pihenni. Régen voltam ott,persze elvégezni valóim is vannak és vadásznom is kéne,mivel ha nem fogok éhen halnék. Mindig két lehetőségem van étel választásra. Lélek vagy hús. Általában egyszer ezt egyszer azt. A lélek erősebbé teszi gondolkodásom,gyorsaságom. A hús izmaimat fejleszti,mozgékonyság,hajlékonyság. Ha tényleg egy olyan ellenféllel kerülnék szembe képzett legyen az összes amire nekem szükségem van a harchoz. Itt lent nincsenek nagyon barátaim. Na nem mintha fent lennének.. Egyetlen egy barátom van lent,méghozzá egy fiú,inkább férfi,pasi. Ahogy akarjátok. De ő a legjobb barátom. Neki elmondhatok mindent. Ő nem félvér. A pokol urának egy szolgája. Igazán sajnálom Liamet. Ő nem ezt az ördögi életet érdemli. Hatalmas szíve van,nem értem,hogy miért pont ilyeneket választanak szolgának. A rosszakat meg elengedik,pedig nekik lenne a legkiadósabb a munka,hisz megérdemlik. Az összes egy féreg. Utánam loholnak. Nem vagyok öntelt,sőt az önbizalmam a föld alatt van,mint én. De mégis. Sokan csak megfektetni akarnak. De én egy normális kapcsolatra vágyom,amit nem kaphat meg mindenki csak úgy. Ha érzem,hogy küzdenem kell a szerelemért megteszem,de még sosem éreztem ilyet,mindig csak olyanok voltak,hogy alig éreztem valamit. Még nem találtam meg az igazit. 17 évesen várom az igazit. Milyen gyerekes vagyok. Még korilag felnőtt sem vagyok. De mit lehet tenni. Álmodozni még szabad! Még ha az csak álom is marad. De egyszer nekem is biztosan eljön az igazi. Bízom benne,és magamban,hogy keresni fogom. Előttem az élet. Ezt még nem most fogom megtenni. Kiélem,hogy szabad vagyok. Én és a logikám. Várom az igazit de kiélem,hogy szabad vagyok. Micsoda nagyszerű gondolatok. 

Feleszméltem gondolatmenetemből,a bizonyos kapu előtt állok,amit csak mi,a pokolba tartozók látunk. Egy sima ember ezen a részen átsétál,mivel nem lát semmit. Ha lenne róla fogalma.

Megérkeztem az én kis világomba. Kicsinek mondjuk nem éppen az,itt van a végtelen. Halálom után is itt leszek. Persze nem természetes halállal fogok visszakerülni. Valaki,vagy valami erősebb egyszer megöl. Erre mindig is fel leszek készülve és sosem fogok félni ha bekövetkezne. Egyszer mindenki meghal,csak persze más módon. Picsába is a gondolkodásommal,megint nekimentem valakinek. Izmos mellkas. Szürke felső. 

- A rég látott Sarah Morgan- üdvözöl örömteli hanggal,mintha nekem örülne. 

- Úristen! Liam,szia!- egy kisebb sikolyt engedtem el mikor ténylegesen is megláttam. Jobban mondva felnéztem rá,mivel vagy egy fejjel magasabb,sőt lehet többel is. Nem tehetek róla,hogy kicsi vagyok. Halvány barna szemei most újra színt kaptak. Legalább most boldog,ami ritkaság,főleg mostanában. 

-Szia Törpe!-ezt a megnevezést mindig megkaptam- rég láttalak,hiányoztál!

- Sokáig nem voltam,tudod, …uhm… ezt nehéz elmondanom,gyere menjünk be hozzám.

- Történt valami?- kérdésében aggodalom rejtőzött,mindig is féltett.

- Elég sok minden,amiről még nagyon nehéz beszélnem hisz.. Hisz csak pár napja történ az egész és még mindig nem dolgoztam fel az egészet- torkomban egy hatalmas gombóc növekedett,könnyeim potyogtak a földre,nem bírtam már. 

- Mindenre sor kerül,ne sírj kérlek,tudod,hogy nagyon nem szeretem amikor szomorú vagy. Attól én is mindig az leszek. Azt pedig nem szeretnéd ugye?

- Nem,sose szeretem amikor szomorú vagy,én a mosolygós,vidám Liamet szeretem a legjobban. 

- Akkor fejezd be a sírást,ha nem szeretnél róla beszélni nem beszélünk- mindig is megnyugtatott,olyan jó vele,amikor megnyugtat nagyon jó érzés fog el. Igaz barát. Mondhatom,ő a legjobb barátom,mindenben segít és mindig meghallgat ha van valami bajom. 

- De,elmondom,mivel szerintem kell tudnod róla-egy kicsit elmosolyodtam - csak még nem most,nincs annyi erőm,ennem kéne. 

- Gyere,menjünk vadászni- hangjában féltés hangzott,mosolyognom kellett rajta,hogy mennyire is szeretne rám vigyázni. Majd hirtelen átölelt. Igen nekem erre volt szükségem,egy védelmező,szeretetteljes ölelésre,amit már nagyon rég kaptam meg. Egy kisebb feketeségbe érkeztünk,pontosan tudom,hogy mit kell tennem. Megálltam,érzékeltem a lelkeket,testeket. Melyikre van szükségem? Lelkierő. Ez kell nekem most,hisz ha elfogy egyszerűen összeroppanok,ezt már most tudom. Beljebb sétáltam,nem szólaltam meg,mivel akkor tudják,hogy valaki eltűnik vagy éppen meghal. Csendben közelebb sétáltam A Lélekhez,az én erőmhöz. Nem vesz észre,mivel nem érzékeli a dolgokat. Gyorsan szívtam be,keménységet érzek tüdőmben,nincsenek mellékhatások,csupán ez az egy. Ami pár perc múlva megszűnik,tüdőm feldolgozta az újdonságot. Újult erővel lépkedtem ki a hatalmas feketeségből amit szemem igencsak megszokott már. Mikor kiértem nem éreztem vakító fényt. Borús,fekete felhők mozogtak a vöröses égbolton. Sosem a nap süt,sem a hold. Valami egészen más,különleges amitől nem kell félnünk,hogy esetleg tesz-e velünk valami károsat ha túl sokáig vagyunk kint. Főleg nyáron. Télen meleg van,nyáron is,de olyan,mintha valami légkondi lenne az égboltokon. Csodálatos,minden csodálatos ami itt van. Mosolyognom kellett,hogy itt sokkal jobban szeretek lenni. Pedig durvább és rosszabb az itteni élet,de nekem mégis jobban tetszik.


Haliiiii^^ 
Amint láthatjátok meghoztam nektek a következő részt:) Szépen lassan haladunk előre :3 
Annyira örülök ennek az öt feliratkozónak is, nem gondoltam volna, hogy valaki fel fog iratkozni  a blogra :o Ezenkívül pedig köszönöm a pipákat és a kommenteket is, nagyon jól esnek! <3
Szóval, ha tetszett a rész ne felejts el kommentelni, pipálni és feliratkozni.
További szép napot nektek! <33

1. rész

Táskámat megfogva baktatok le a lépcsőn egyenesen be a konyhába ahol anyu sürög a pultok között és a húgom, Sandy az asztalnál várja reggelijét. Anyu nem démon,de természetesen tudja, hogy én az vagyok, mivel apám is az. A húgom sem démon,mert ő mástól van. Anyát kétszer hagyták el,és egyikről sem ő tehetett. Apám és Sandy apja is megcsalta őt. Mikor Anyu és a nevelőapám elvált Sandy mindössze 3 éves volt. Fel sem tudta fogni,hogy mi történt. Szerintem még most sem tudná a 7 éves fejével. Anyának puszit adva leülök a  testvéremmel szembe. Ő is tudja,hogy féldémon vagyok,de őt annyira nem érdekli,mivel felfogni is alig tudja,hogy mekkora súlya van ennek az egyetlen szócskának. Anyu palacsintát rak mindkettőnk elé,viszont én nem voltam éhes,ezért visszaadtam anyának,hogy majd később megeszem. Csak beszélgetni jöttem le.

- Mikor végzel ma? –kérdezem anyától,aki még mindig a konyhába sürög- forog. 

- Hatkor, a túlórával együtt nyolcig is elhúzódhat, és a húgodért is neked kell menned, mivel nem tudok szabadulni. –mosolygott rám némi fintorral. 

Bólintok, majd felállva helyemről felkapom a táskámat, akasztóról lekapom kocsi kulcsom.

- Mentem, Sandy majd megyek érted. Mikor végzel?

- Kettőkor. –felel unottan és álmosan húgom. 

- Oké, sziasztok. –ezzel, futólépésben megyek az autómhoz, amivel egyenesen az egyetemig hajtok. Kiszállva autómból megpillantom legjobb barátnőmet és Jason-t. Jenny-t átölelem Jason-nek pedig biccentek, tudja nagyon jól, hogy nem kedvelem. Főleg a kétszínűsége végett. Be szeretne mindenkinél vágódni, miközben a háta mögött kibeszél mindenkit, elküldi őket melegebb tájakra. Ő az, akit nem lehet igaz barátnak mondani. Nem bízom meg benne, ezért sem tudja, hogy mi is vagyok igazából. Örülhet, hogy eddig nem tettem vele semmit. Jenny oldalán sétálva lépünk be az egyetem kapuin, ezzel Jason át is pártol a bandájához. Azért még párat pillant felém amit egy fintorral jutalmazok neki,amit szerencsére észrevett ezért inkább visszafordult társaihoz. Mondhatom, ilyenkor egy kicsit ijesztő vagyok, de mit lehet tenni. Erre születtem. Somolyogva sétálunk tovább egészen be az épületbe, viszont a pillantások égetik hátamat. Nem fordulok hátra, nem figyelek fel rá, csak tovább sétálok, mintha mi sem történt volna. Az égetés a hátamon elmúlt, jelezve, hogy már a teremben vagyok. Helyemet elfoglalom, majd előveszek egy tollat és jegyzetfüzetem. A többiek is megérkeznek a tanárral együtt, ezzel el is kezdődött az óra. 

*****

Órák után gyorsan lépkedem ki a folyosóra, lábaimat nézve. Aminek meg is lett a következménye, szépen nekimentem valakinek. Földről felnéztem és két mélybarna szemmel találtam szemben magam amik bocsánatkérően néztek vissza rám. Biccentettem fejemmel, majd felszedtem a könyveimet és lapjaimat. Sajnálom-ot morogva pattanok fel, lesöpröm egyenruhámra felragadt koszt és már indulnék, mikor a srác a kezem után ragad. 

- Jól vagy? 

- Persze. – mosolyogtam rá, majd kitépem csuklómat kezéből és egy gyorsabb tempóval elsétálok onnan.  Jut eszembe, ma  le kell mennem a pokolba, hogy egy kis élelmet tudjak gyűjteni. Kisétálok az egyetem kapuján,bepattanok és beindítom autómat,hogy mihamarabb elmenjek innen. Utamat nem hazafelé veszem, hanem az általános felé,hogy hazavigyem végre a testvéremet is. Az órára pillantva megállapítom,hogy mivel még csak egy óra, van időm,hogy vegyek magamnak a Starbucks-ban egy kávét és pár fánkot Sandy-nek, mivel nagyon imádja őket. Szerencsére a kávézó közel van az egyetemhez ezért hamar odaértem. Belépve a kisebb helységbe friss kakaó és kávé illat keveréke csapta meg orromat ami most egészen kellemesen hatott rám. Beálltam a kígyózó sorba,ami hamar feloszlott,mivel szerencsére gyors a kiszolgálás. 

Vaníliás kávéval,epres és csokis fánkokkal léptem ki a helységből, ami után egyenesen az iskolához mentem. Kocsimat leállítva mentem be Sandy-ért,hogy hazavigyem,mert az óra már kettőt mutatott. A folyosón már messziről  láttam Sandy-t ezért mosolyogva odasétáltam hozzá. Puszit nyomva arcára megfogtam kis kezét és a tanártól elköszöntünk majd kiindultunk. Ahogyan kiértünk a kocsihoz kivettem a fánkokat és átadtam húgomnak az apró finomságokat. 

- Köszönöm!- kiáltott fel boldogan fél fánkkal már a szájában. Nevetve csatolom be húgomat a hátsó ülésen,majd én is beülök a volán mögé. Mosolyogva vezetek haza,közben megkérdezve Sandy-től,hogy mi volt az iskolában.

Hazaérve egy rendőrautót vélek felfedezni házunk előtt. Rossz előérzetem van. Már messziről érzem a rendőrök bűzét az izzadságtól,de idegességet is vélek felfedezni amitől én is ideges vagyok. Gyors szívdobogásuk késztetett arra,hogy mielőtt megkérdezném, hogy miért vannak itt,megölném őket. Muszáj volt türtőztetnem magam, hogy megtudjam,miért vannak itt valójában nem fogadott vendégeink. Leállítottam a motort,amire mindkét rendőr rám figyel. Végig követik, ahogyan kiszállok az autóból és. Sandy-nek felvázoltam a helyzetet és,hogy addig maradjon a kocsiban amíg nem szólok. Erőteljesen bólogatott kérésemre,ezért hamar becsukom az ajtót és odasétálok a rendőrökhöz. Erősebben érzem illatukat,jobban hallom szívdobogásukat és ha közelebb mennék ereikben csordogáló vért is megérezném,amit nem szeretnék. Ezért tisztes távolságban állok szembe velük.

- Ön Gabriella Morgan hozzátartozója?- kérdi az egyik,erősebb testalkatú rendőr,közben jól végigmér. 

- Igen, ő az édesanyám- ujjaimat már erősen ropogtatom. Aggódom, hogy mi lehet vele, mivel csak úgy nem jönnek ki a rendőrök. 

- Rendben. Nos,Gabriella-t be vitték a kórházba, mivel valaki megkéselte. Mi már nyomozunk utána,hogy ki volt az és miért tette. Ígérem,megtaláljuk azt a szemetet. 

- MI? Ez hihetetlen. De ő semmi rosszat nem tett senkinek- kiabáltam és futottam be a házba,hogy nyomokat kereshessek,esetleg illatot,amivel azonosítani tudnék. Kétségbeesetten érek be a házba, ahol azonnal kutatni kezdtem. A konyhában hamar szétnézek, de semmit sem találok. A nappaliban szintén semmi. A fürdőszobában pedig ott van a  vér, ami igen csak meggyengített, ahogyan saját anyám vérét szagolom. Nem tiszta. Ne volt tiszta a levegő. Mentolt éreztem. A száradt,büdös vér mellett kivettem egy kis mentolt. Régebben történhetett, ha már száradt volt minden. De várjunk csak. Anyu munkában volt nem? Kifutok a rendőrökhöz. Baszki! A húgomat  elfelejtettem! Kifutok a házból egyenesen az autómhoz miközben a két férfi kiabál valamit,de jelenleg rohadtul nem érdekel. Sandy-ért futok még mindig. Az autóban találom az ott remegő testét,és könnycseppes arcát,ami arról árulkodik,hogy nem ért semmit sem. Ma máshol kell aludnia. Nem vihetem be a házba amíg ki nem találtam,hogy mi legyen,és össze nem takarítottam mindent. Hisz pár szobát át sem néztem. 

- Nem lesz semmi baj,minden elmagyarázok,csak elviszlek a nagyihoz. Ma nála alszol,holnap  pedig nem mész iskolába. Addig felhívom a nagyit- mosolyogtam rá ami csak egy műmosoly volt,mivel bévül tombolok, töprengem és kínlódom. Három csörgés után a nagyi végre felvette.

- Szia Sarah. Miért hívsz?- kedves,bársonyos hangja egy kicsit megnyugtat.

- Ma elvihetném Sandy-t? Anyát megkéselték,menjetek be a kórházba hozzá. Én a házban maradok és keresem az okokat és,hogy ki volt az. 

- Anyád? Mi? Na, ne. Őhm… igen, persze gyertek. Várlak. Szia! - ezzel pedig lecsapta a telefont. 

Miután elmentem hajtottam vissza a házunkhoz. A rendőrség már nincs itt, így végre egyedül lehetek. Felmegyek a fürdőbe és azonnal le is ülök a csempére,hogy gondolkodjak. A mentolt egyre jobban érzem, nem is értem miért. Kezdett ismerőssé válni az illat, bár nem tudom, hogy hogyan Nem emlékszem kinek lehet ilyen mentol illata. Akármennyire is erőlködöm, nem jut eszembe. A csempén ülök, az sem érdekel most, hogy esetleg felfázhatok, meg kell találnom ezt az embert. Valahogyan meg találom, nem engedhetem,hogy máskor is megtegye ezt.
 Ajtónyitódást hallok, szívdobogást, erekben csordogáló vért és… egy érdekes ismerős illatot. Mentol. Vissza jött. Vissza jött anyám megkéselője.  A villany nem ég sehol,de szememnek köszönhetően, mindenhogyan látok. Lecsukom a fürdőben a lámpát és nagyon halkan kinyitom az ajtót,majd körülnézek. Valaki jön velem szembe. Maffiába tartozik, gondolom nem csak magától késel meg akárkit. De akkor minden bizonnyal ő nem lát most engem. Kiállok elé, kinyújtom a kezem,hogy pont a markom közé sétáljon. Elfogtam. A falhoz vetem, simán tartom a kezemmel. Nem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen vékony fiúcska késeli meg majd az anyámat.

- Ki vagy? - kérdem idegesen,éllel a hangomban,hogy még jobban ráijesszek a ’ támadómra ’.

- Nem mondhatom meg, tiltják - hangjában érzem,hogy erőlködik a szorítás végett,de ennyit megérdemel,azok után,hogy megkéselte anyámat. Ha tiltják, akkor már tuti, hogy nem csak egy normális emberrel van dolgom.

- Vagy elmondod, vagy kinyírlak a puszta kezeimmel - próbáltam még jobban ráijeszteni. Kár, hogy nem tudja, én nem vagyok képes megölni senkit. 

- Kíváncsi vagyok,mennyire vagy elég erős hozzá- Sajnálom őt, nem tudja kivel játszadozik

- Hogy mondod? - jobban szorítom a falhoz,mint eddig, hátha így megnyílik nekem.

- Jól van, Niall vagyok. Niall Horan.





Sziasztoooook!
Nos, először is szeretném megköszönni, hogy már hárman olvassátok a blogomat és köszönöm az öt pipát is, egyszerűen ez már most hihetetlen számomra, köszönöm! <3
Másodszor pedig, remélem élvezni fogjátok a részt és reménykedem benne, hogy tetszeni fog nektek!
Ha tetszett akkor tessék pipálni ^^
Jó olvasást, és további szép napot mindenkinek! <3

Prológus

Reggel telefonom csörgésére ébredek, bár nem a legkellemesebb világosságban számomra. A fejem kissé hasogat, amit a földön heverő kisebb piás üveg bizonyít is, talán nem kellett volna egymagamban meginni az összeset. Túl késő, eléggé elcsesztem, legközelebb el sem kezdem. Könnyű mondanom, de tudom, hogy sosem tartom be az ígéretemet saját magamnak. Egy kisebb nyögést hallatok, kényszerítenem kell magam, hogy valahogyan felkeljek az álomba húzogató menedékemből. Nehéz eset vagyok tudom, de biztosan mással is előfordul, hogy legszívesebben visszaaludna és nem érdekelné őt senki és semmi. Kár, hogy nálam egészen máshogy megy ez a menet. Mély levegőt beszívva ülök fel az ágyamban, majd ugyanígy is állok fel az ültemből. Mielőtt még a fürdőbe igyekeznék, a papucsom másik felének a vadászására indultam. Rám köszön a siker, amikor az ágy alá nézve megtalálom a párját. Mosolyogva húzom fel lábamra, majd végre a fürdőbe mehetek, ahol a reggeli fejemnek véget vethetek és egy új kinézetet varázsolhatok magamnak. Beállok a zuhanykabinba, majd azonnal magamra is engedem a vizet. Sajnos nem tarthat olyan sokáig az örömöm, ha tovább folytatnám késében lennék. Ma pedig nagyon nincs kedvem elkésni, le szeretnék végre diplomázni, ez az utolsó évem és sikerrel szeretnék járni. Kisebb sóhajt hallatva veszem fel az aznapi ruháimat, ami, mint mindig, most is egy egyszerű farmerből és egy felsőből áll. A tükörhöz közelebb hajolva belekezdek a sminkembe, ami szinte ugyanaz, mint a többi napon. Az alapozó segít rajtam, hogy elfedje a kissé sápadt bőrömet a karikákkal együtt. Szememet kihúzom, pilláimat pedig átspirálozom. Mikor végre kisminkeltem magam, eszembe jutnak a vörösen ragyogó szemeim, amiket egy barna kontaktlencsével tudok csak elfedni. Hajamat egy fintorral jutalmazom, a lustaságomnak köszönhetően ma csak lófarokba kötöm. Erősen gondolkodom azon, hogy mit felejtettem ki a reggeli rutinomból, majd nyugodtan tudatom magammal, hogy ma nem felejtettem ki semmit sem. Nem lenne a legkellemesebb dolog, ha egyszer valaki észrevenné, hogy valami nincs rendben velem. Akár a szemeim, akár a bőröm. Csak egy kis jel és máris mindenre fény derülhet.
Kitárni a világ elé, hogy egy démon vagyok? Megtehetik, de akkor az életüket féltsék. Amúgy is csak félig lenne igaz, hisz én mindig is egy féldémon voltam, vagyok, leszek.



Sziasztooook! Egy kisebb félelemmel, de kiraktam a blogom első részét, vagy inkább prológusát. Nagyon remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket, hiszen számomra jelenleg ez lenne a legfontosabb. 
A részek kirakásánál észrevehető lesz, hogy igazából mikor is lesznek kirakva, de igyekszem három naponta:)
Minden fajta véleményt elfogadok, a lényeg, hogy jelezzetek!
Ha tetszik a blog iratkozzatok fel és szóljatok hozzá valamit:) További szép napot mindenkinek!